1979
Humuszközelben
Fejünk felett függ a nap
e fűszagú nyárban.
Hanyattfekve, a városból
csak a tűhegyű templom tornya
marad meg hallhatóan,
amint leheletfinoman karcolja
a lég üvegét.
Alulról a fenyők
széttárt karjai
antennákként integetnek,
mint világgá tántorgók
és hazatérők is egyben.
Égben lakó sudár oszlopaik -
hazátlan felhők fészkei -
a hely szentségét vigyázzák,
megpihen rajtuk
a füstszínű hold.
Lenn dolgoznak a hajszálerek,
az ozmózis segít,
érzem engem keresnek a gyökerek,
s kapillaritásomban surrog
az élet, a fiatalság
minden hűs áramlatával.
Napfonalat kever hajamba
a tétlenség madárszava,
a láthatár pasztellje mögül
zajos nappalok lebegnek elő,
bizalmasan mellkasomra,
homlokomra ülepednek.
Elmúlt és eljövendő
szerelmek emlékei,
felfelé célzó álmok
kísértik e hanyattfektetett
időtlenséget...
Az eszmék alatt
fű mocorog kimérten,
nem baj, ha rátelepedtem,
a kárpáti dinamizmus
arra sem retten.
Egy pontba sűrűsödik
minden megoldandó
gordiuszi csomó:
a város, Európa,
merész álmaim fókuszpontja
tovább viszi a Tejúton
a nevetés, a sírás,
jajok, sóhajok,
minden parányi villanás
lerakódó zaját.
***
1979
A virág
A virág, amikor szuperszonikusok
húztak el felette a vállát
v o n o g a t t a,
majd rengő csípőkkel továbbment.
Néha mosolygott is,
s ha semmi dolga nem akadt
Peppermint sprayt fújtatott magára.
Este kileste, mikor nem lesik
a sárga tulipánok, az álszűzliliomok,
s dugiban a csillagokat utánozta:
kifeszítette jól a szirmait - ááá ááá -,
a lábszára ha viszketett,
egyiket lehajlította, s megvakarta vele.
Másnap a Kaszásnak sziával köszönt,
s lehajtotta a fejét...
***
1988. május 1.
Székelyföldön nyílnak a rózsák
Székelyföldön nyílnak a rózsák,
Hírnökei egy új tavasznak,
Szívünkbe apró reményt lopnak,
S táplálnak hunyó lángolást.
Havas még fent a Hargita,
Üvöltenek a farkasok,
Gondolják ők az okosok,
Csak ránk eshet a lavina.
Mocorgunk egymásba bújva,
S várjuk lopva a hózajlást,
De tudd meg öreg Európa,
Székelyföldön nyílnak a piros rózsák.
***
Înfloresc trandafirii în Ţara Secuilor
Înfloresc trandafirii în Ţara Secuilor,
Ai unor noi şi calde veri vestitori,
Ne inoculează speranţe mărunte,
Alimentează flăcări aproape stinse.
Sus pe Harghita e încă zăpadă,
Lupii, numai lupii tot urlă,
Nu ştiu - proştii -, c-o avalanşă,
Ucide în calea-i orice fel de şansă.
Moţăim strânşi laolaltă,
Aşteptăm lava pe furiş,
Dar află bătrână Europă
De-a ţării secuilor trandafiri înfloriţi.
***
2000. január 20.
Egy pincsi, egy cinke és én, Karácsony előtt
Kedves barátaim!
Elmesélek nektek egy kis történetet, amely velem esett meg kevéssel 1999 karácsonya előtt.
Budapesten, az egyik úton mentem hazafelé, sapkám mélyen a szemembe húzva, állig begombolkozva, de így is éreztem a decemberi süvítő szél hidegét, az arcomba csapódó sok apró hópehely csípését.
A járdaszélen, egy lombját vesztett szomorúfűz alatt, kis fekete mozgolódó gubancra lettem figyelmes, és amikor közelebb értem, akkor már világosan ki tudtam venni, hogy egy kismadár – valószínűleg cinke – esett a hóra, és ott didereg, csipog reményvesztetten. Szárnyai remegtek, látszott, hogy mindjárt megfagy, önerőből nem tud többé felszállni. Kezembe vettem, lefújtam róla a havat és hirtelen, más ötletem nem lévén, betettem bő kabátzsebembe, hogy majd otthon felmelegítem, és ha megerősödött, szárnyára engedem. Nem tiltakozott, csak a forma kedvéért csipogott egy kicsit, majd láttam, hogy zsebemben összehúzódik, és úgy didereg tovább.
Folytattam utam a keskeny járdán hazafelé, amikor látom, hogy úgy húsz méterre egy testes fiatalasszony közeledik, mellette kis szőrmók kutyusával. Sietős lépteim, behúzott nyakam úgy néz ki nem tetszettek a kis piszlicsárénak, azt hihette, hogy ellenséges szándékkal közelítek úrnőjéhez és parancsolójához, és heves csaholással nekem rontott.
A helyzet komikus volt, hisz az erőviszonyok nyilvánvalóan nekem kedveztek, téli bakancsom egy rúgásával el tudtam volna intézni a kis szemtelent. De nem akartam őt bántani – emberek vagyunk! –, hisz csak természetes ösztöneinek engedelmeskedett, vélt vagy valós igazát – bálványozott gazdiját – védte. Azonban saját érdekeimet, vagyis nadrágszáram fizikai épségét, is meg kellett védenem, ezért az egyik kezemben lévő, összehajtogatott Magyar Nemzet c. újsággal intettem rendre, határozottan mondva: „Elhallgass, te kis nyavalyás, mit ártottam én neked!”. Úgy látszik értett a szóból, - bár kis fogaival azért még belekapott búcsúzóul a lapba -, mert az időközben távolodó gazdája után szaladt. Nem úgy a kerítések mögött lévő házőrző kutyák, amelyek a zajra vérszemet kaptak, és éktelen ugatásba kezdtek, de tőlük, mivel telken belül maradtak, nem kellett tartani. Én azonban, hogy a helyzet még cifrább legyen, megbotlottam egy kőben, és csak sok egyensúlyozó akrobata mutatvány révén tudtam elkerülni, hogy magam is ne négykézláb legyek épkézláb.
Pár lépést tettem meg, és már el is csendesedett a környék, mindenki ment a maga útjára… Azért még visszanéztem, nem szaladt-e mégis utánam a kis dög, de már csak a méltóságosan hulló gyönyörű hópelyheket láttam az időközben beállott szélcsendben; amelyek szorgalmasan takarták el a nyomokat a „csata” helyszínén. Úgy tűnt, mintha valaki ott fent – anyám, őrző angyalom, Isten? -, nevetne rajtam, és halkan csak annyit suttogna fülembe: „Péter, Péter, veled mindig baj van…”.
Sötétedni kezdett, az utcai lámpákat már bekapcsolták, de még nem égtek teljes fénnyel, most melegedett bennük a nemesgáz.
Megszaporáztam lépteim, és újult erővel vágtam neki a hóesésnek, egyik zsebemben egy megtépázott Magyar Nemzettel, másikban pedig egy vacogó, melegre vágyó kismadárral.
***
