Az előbb olvastam a hírt, hogy ismét meggyalázták a vereckei honfoglalás-emlékművet. Utoljára tavaly gyalázták meg, tehát úgy látszik menetrendszerűvé vált a vandalizmus. A tetteseket akkor nem találta meg az ukrán rendőrség, és majdnem biztos vagyok benne, hogy most sem fogja. Hamarosan gondolom megindul az adománygyűjtés a helyreállításra, vagy esetleg a magyar állam fogja pályázati pénzből azt támogatni. Egyik megoldás sem jó.
Évek, évtizedek óta tapasztalom, hogy bennünk, magyarokban - muszáj így általánosítva fogalmaznom - (amellett, hogy egy román nacionalista szerint mind jó fejek vagyunk, de sajnos egytől egyig Árpád vezérek akarunk lenni) megvan a lelkesedés mindenféle ötlet iránt, de képtelenek vagyunk végiggondolni MINDEN feltételt, körülményt, következményt. Amikor pedig a dolgok balul sülnek el, akkor jön a kéztördelés, a sopánkodás, és a felelősség áthárítása. Nem gondoltunk erre, nem gondoltunk arra, és mindig mások a hibások, mi egyenként jók vagyunk, legfeljebb nem tudunk összefogni. Pedig külön-külön milyen tökéletes alkotásai vagyunk a teremtésnek. Olyannyira tökéletesek, hogy szobrokat emelünk úton-útfélen. Szavamra mondom, ha a szobrokra, holt kövekre és fémre költött pénz felét gyerekek nemzésére és azok felnevelésére fordítanánk, talán a kevesebb szobrot is kevesebbszer tudnák meggyalázni mások.
Eddig volt bennem a füstölgés, és akkor a lényegre térek.
Egy létesítmény - legyen az lakóház, középület vagy művészi alkotás - létrehozása nem fejeződik be azzal, hogy felhúzzuk, a kivitelezőnek kifizetjük a munkadíjat, és elmegyünk sörözni.
Minden ingatlan, de ingó vagyon esetében is fel kell tenni a kérdést, hogy szavatolt-e a biztonsága. Mert egyébként mi értelme van anyagi és szellemi javakat létrehozni, ha kínkeserves munkánk gyümölcsét mások élvezik, vagy tönkreteszik?
A vereckei műemlék biztonságára senki nem gondolt? Őket csak addig érdekelte ez a projekt, amíg összegyűlt a pénz, felépült aminek fel kellett épülnie, oszt jó napot?
Nem kért engem fel senki arra, hogy biztonságtechnikai tanácsokat adjak, sőt, nem vagyok e terület szakértője, de laikusként is tudom, hogy lennének olyan műszaki megoldások, amelyekkel a vereckei műemléket meg lehetne védeni a rombolók aljasságától. Sok minden szóba jöhet: internetre kötött webkamera; rejtett, helyi adattárolóra felvevő videokamera stb. stb.
Természetesen ezek is pénzbe kerülnének, de szerintem kevesebbe, mint az állandó javítgatások, nem beszélve az erkölcsi kárról.
2010. április 11., vasárnap
2010. április 5., hétfő
Görög karakánság
Mindig is nagy csodálója voltam az ókori görög kultúrának, és bár a mai Görögországból gazdasági válságról és erőteljes utcai tüntetésekről érkeznek hírek, szerintem ma is figyelemre méltó Görögország fejlődése, a Kelet-Mediterráneum, a középkori Lepantó térségében játszott szerepe. Még a Törökországgal fennálló viszonyt is sikerült stabilizálni. Pedig a kétoldalú konfliktusokat sok probléma terhelte; nem sorolom fel őket, elég csak a ciprusi kérdésre vagy az égei-tengeri vélt vagy valós légtérsértésekre gondolni. Körülbelül 15 éve enyhülés kezdődött a két ország viszonyában, köszönhetően elsősorban a görögök nagyvonalúságának, amellyel a törökök EU-csatlakozása mellé álltak, bár ebben benne lehet egy olyan számítás is, hogy Törökország úgysem lesz egyhamar az EU-tagja, így a gesztus csak szimbolikus értékű. A másik figyelemreméltó fejlemény az ún. földrengés-diplomácia, amely a földrengések miatt kialakult helyzetben megnyilvánuló kölcsönös segítőkészségből nőtte ki magát.
No, de nem a görög-török kapcsolatokról akarok most írni, hanem a görög-macedón névvitáról.
Miről van szó?
Amikor Jugoszlávia tagállamai kezdtek önállóvá válni, a kb. negyed-magyarországnyi dél-keleti kis tagállam "Macedónia" neve elfogadhatatlan volt Athénnak, mivel - érveltek ők - az északi szláv állam csak bitorolja az ókori Macedónia nevet, és különben is Görögország egyik tartománya épp ezt a nevet viseli, amelyet az új önálló állam, szerintük, nem vehet fel. Skopje végül (1995. szeptember 13-án) el kellett, hogy fogadja a déli szomszéd nyomását, és az új, Belgrádtól 1991. szeptember 8-án függetlenedett állam "Macedónia volt jugoszláv tagköztársaság" (angol rövidítése: FYROM) néven lehetett az ENSZ tagja.
Egyébként, a két ország között nem rosszak a kereskedelmi kapcsolatok, még területi viták sincsenek közöttük, a konfliktus forrása mindössze a Macedónia országnév.
Kicsit erőltetett hasonlattal, valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha a Magyar Királyság, Róma, vagy Rumélia (a Török Birodalom európai tartománya) 1862-ben tiltakozott volna azért, hogy a Moldva és Havasalföldből 1859-ben személyi unióval létrejött Románia ne viselje választott nevét (Román Fejedelemség, majd 1878-tól Román Királyság, röviden Románia).
Görögország ezt megtette, meg merte tenni, és az így kibontakozott konfliktust nevezik görög-macedón névvitának. Nem egy üres tiltakozásról van szó, ugyanis Athén megvétózta Macedónia csatlakozását a NATO-hoz (2004-ben Bukarestben a NATO meghívta Macedóniát a csatlakozásra!), és most Macedónia EU-s csatlakozását hátráltatja. A tét tehát Skopje számára óriási, így nem csoda, hogy a macedón politikai vezetők mostanában hajlanak arra, hogy engednek a 48-ból, és esetleg elfogadnák országuk neveként az Észak-Macedónia kifejezést.
Emlékezzünk vissza, milyen simán elfogadta az 1999. március 12-én NATO-taggá vált Magyarország Románia 2004. március 29-i csatlakozását. Ugyanez megismétlődött az Európai Unióval. A 2004. május 1-én csatlakozott Magyarországnak egy kukk megjegyzése sem volt Románia 2007. január 1-i csatlakozásával kapcsolatban. Pedig itt nem egy névvitáról volt szó, nem egy hivatalos országnév volt a tét, hanem a magyar nemzet jelentős, határokon kívül rekedt részeiről!
Elismerem, hogy Görögország és Macedónia, illetve Magyarország és Románia között mások voltak az erőviszonyok, a nemzetközi porondon már elfoglalt helyzet, de ha valaki (valami, egy állam) bebeszéli magának a saját jelentéktelenségét, "mer kicsi lenni", akkor nem is lehet reménykedni a határozott érdekképviseletben. Mindenesetre, ha a gyorsvonat el is ment, a "székely gőzöst" még el lehet kapni. Kérdés, hogy lesz-e erre vállalkozó utas.
No, de nem a görög-török kapcsolatokról akarok most írni, hanem a görög-macedón névvitáról.
Miről van szó?
Amikor Jugoszlávia tagállamai kezdtek önállóvá válni, a kb. negyed-magyarországnyi dél-keleti kis tagállam "Macedónia" neve elfogadhatatlan volt Athénnak, mivel - érveltek ők - az északi szláv állam csak bitorolja az ókori Macedónia nevet, és különben is Görögország egyik tartománya épp ezt a nevet viseli, amelyet az új önálló állam, szerintük, nem vehet fel. Skopje végül (1995. szeptember 13-án) el kellett, hogy fogadja a déli szomszéd nyomását, és az új, Belgrádtól 1991. szeptember 8-án függetlenedett állam "Macedónia volt jugoszláv tagköztársaság" (angol rövidítése: FYROM) néven lehetett az ENSZ tagja.
Egyébként, a két ország között nem rosszak a kereskedelmi kapcsolatok, még területi viták sincsenek közöttük, a konfliktus forrása mindössze a Macedónia országnév.
Kicsit erőltetett hasonlattal, valahogy úgy kell ezt elképzelni, mintha a Magyar Királyság, Róma, vagy Rumélia (a Török Birodalom európai tartománya) 1862-ben tiltakozott volna azért, hogy a Moldva és Havasalföldből 1859-ben személyi unióval létrejött Románia ne viselje választott nevét (Román Fejedelemség, majd 1878-tól Román Királyság, röviden Románia).
Görögország ezt megtette, meg merte tenni, és az így kibontakozott konfliktust nevezik görög-macedón névvitának. Nem egy üres tiltakozásról van szó, ugyanis Athén megvétózta Macedónia csatlakozását a NATO-hoz (2004-ben Bukarestben a NATO meghívta Macedóniát a csatlakozásra!), és most Macedónia EU-s csatlakozását hátráltatja. A tét tehát Skopje számára óriási, így nem csoda, hogy a macedón politikai vezetők mostanában hajlanak arra, hogy engednek a 48-ból, és esetleg elfogadnák országuk neveként az Észak-Macedónia kifejezést.
Emlékezzünk vissza, milyen simán elfogadta az 1999. március 12-én NATO-taggá vált Magyarország Románia 2004. március 29-i csatlakozását. Ugyanez megismétlődött az Európai Unióval. A 2004. május 1-én csatlakozott Magyarországnak egy kukk megjegyzése sem volt Románia 2007. január 1-i csatlakozásával kapcsolatban. Pedig itt nem egy névvitáról volt szó, nem egy hivatalos országnév volt a tét, hanem a magyar nemzet jelentős, határokon kívül rekedt részeiről!
Elismerem, hogy Görögország és Macedónia, illetve Magyarország és Románia között mások voltak az erőviszonyok, a nemzetközi porondon már elfoglalt helyzet, de ha valaki (valami, egy állam) bebeszéli magának a saját jelentéktelenségét, "mer kicsi lenni", akkor nem is lehet reménykedni a határozott érdekképviseletben. Mindenesetre, ha a gyorsvonat el is ment, a "székely gőzöst" még el lehet kapni. Kérdés, hogy lesz-e erre vállalkozó utas.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)