A következő cikk nagyobb részét a Wikipédián lévő angol anyagból fordítottam.
A máshonnan származó információkat kék színnel jelöltem. A makói gázmezőről lánclevél is megjelent, amelyet aztán különböző "szakértők" próbáltak megcáfolni, nevetségessé tenni. A szakértő urak természetesen a cégek által kiadott adatokra támaszkodnak, a cégeknek azonban nem érdekük pontos adatokat szolgáltatni, mert ha túl jól megy nekik az üzlet, akkor magasabb adókat kell fizetni a magyar államnak (nekünk)
A makói gázmező egy nagy gázlelőhely a Magyarország délkeleti részén található Makó közelében. 1960. óta jól ismert volt, hogy Makó közelében egy nagy gázmező fekszik. A hátrányok között volt a lelőhely nagy mélysége, kb. 5000 méterrel a földfelszín alatt, és a mélységgel arányos hőmérsékleti gradiens nagy növekedése Magyarországon (ahol a hőmérséklet 20 méterenként nő 1°C-kal, míg a világon ez átlagosan 50 méterenként nő 1°C-kal). A kitermelés csak nemrég vált lehetségessé, a csúcstechnológiának köszönhetően. A kanadai Falcon Oil&Gas cég 2005-ben 40 évre megvásárolta a magyar államtól a kitermelési jogokat, és a termelést 2006-ban kezdte meg, ami napi 327 hordó nyers olajat és 110 000 köbméter földgázt jelent. 2008 áprilisában az Exxon Mobil 75 millió dolláros együttműködési szerződést kötött a kanadai céggel, és sikeres együttműködés esetén újabb 150 millió USA dollárral szállna be az üzletbe. 2008 áprilisában 6 kitermelő egység (kút) működött. Jelenleg az elérhető éves termelés 1 milliárd m3. Azonban a Falcon cég úgy tervezi, hogy 2010-2011-re újabb 10-15 kutat nyit meg. Magyarország éves gázszükséglete 14-15 milliárd köbméter, amelyből 2,8 milliárd saját termelés. Az ország tartalékkészlete (vésztartaléka kereskedelmi és stratégiai tározókban) 3,5 milliárd köbméter. Tehát, ha nem adtuk volna el a földbe rejtett kincset, akár száz évig fűthettünk volna télen makói gázzal. Persze, minek fűtsünk a sajátunkkal, ha ott van az orosz import, 1000 köbméterenként 480 euróért.
Az első becslések 600 milliárd m3-es készletről szóltak, de a legfrissebb felmérések szerint a lelőhely 1550 milliárd m3 gázt rejt. Ebben az esetben, a makói gázmező vetekszik a legnagyobb közép-ázsiai gázmezőkkel vagy a hollandiai Groningen melletti gázmezővel. 2012-2013-ra épül meg a Pusztaföldvár-Dús gázmező átalakításával, a MOL és a Gazprom közös, 1,3 milliárd köbméteres, napi 15 millió köbméteres kitárolási kapacitású földalatti gáztározója, mely az ország éves gázszükségletének felét lesz képes tárolni, jelentős mértékben növelve ezzel az ország energiabiztonságát. A tározó egyben nélkülözhetetlen eleme a 2015-re elkészülő Déli Áramlat gázvezetéknek.
2009. június 23-i frissítés:
Most jött a hír, hogy Norvégia partjai mellett felfedeztek egy hatalmas földgázlelőhelyet, a tengerszint alatt 1376 méterrel. Nos, ez a hatalmas mennyiség 100 milliárd köbméter. A makói lelőhely legalább 600 milliárd köbmétert rejt!
2009. június 25-i frissítés:
Javítottam az angol Wikipédia szócikkét, amely a világ országait sorolja fel a gázkészletük szerint. Magyarország eddig a 82. helyen volt. Felvittem a 30. helyre.
A horvátokkal pld. közös projekt keretében működik a dolog. Makón is ez kellett volna.
Interjú Dr. Szabó Györggyel, a beruházó Falcon Oil and Gas hazai vezetőjével: 2012-ben jöhet a makói gáz (olvasd el a hozzászólásokat is!)
2009. okt. 9., 12., 14.: Azt mondják, hogy vizes a gáz. Ez eléggé hihetetlen. De úgy néz ki, hogy öngólt lőttek, emiatt visszakoztak.
Egy érdekes cikk szénhidrogének ügyben (Oroszország kiviszi a vezetékeit a Csendes-óceánra).
Részlet a Háború a nemzet ellen c. filmből a Youtube-on. A bányajáradék (tehát a magyar államnak fizetett részesedés) kérdése is megérne egy misét. Ennek mértéke ma Magyarországon 12%. Nem sok. Az Amerikai Egyesült Államokban államonként változik. Átlagban, 12,5-16,7% között van, de az Obama kormányzat emelni szeretné (sőt, már Bush idejében is emeltek). Texasban 20-25% között van, de a Föld másik felén, Ausztráliában 10%.
Én egyébként a tanyákon, sőt, kertes házban élőknek tudom ajánlani a biogázt.
2010. jan. 24:
"A jövő hazai energiastratégiájának egyik alapkérdéséről, a földgázerőművek sorsával kapcsolatban Széles Gábor azt mondta: először tisztázni kellene, mekkora földgázkészletekkel is rendelkezik az ország, ugyanis jelentős földgázvagyon található a mélyebb rétegekben. A kutatási engedélyeket szerzett külföldi cégek a kitermeléshez eddig csak elavult, vízbenyomásos rendszereket hoztak ide, miközben kidolgoztak már korszerűbb, olajbenyomást alkalmazó eljárásokat is, amelyek sikeresen üzemelnek az Egyesült Államokban. " (Forrás: Magyar Hírlap)
2010. április 15.:
Ami Magyarországnak nem jött/jön össze, összejöhet Lengyelországnak.
2009. június 20., szombat
2009. május 1., péntek
Régi verseim és egy írásom
1979
Humuszközelben
Fejünk felett függ a nap
e fűszagú nyárban.
Hanyattfekve, a városból
csak a tűhegyű templom tornya
marad meg hallhatóan,
amint leheletfinoman karcolja
a lég üvegét.
Alulról a fenyők
széttárt karjai
antennákként integetnek,
mint világgá tántorgók
és hazatérők is egyben.
Égben lakó sudár oszlopaik -
hazátlan felhők fészkei -
a hely szentségét vigyázzák,
megpihen rajtuk
a füstszínű hold.
Lenn dolgoznak a hajszálerek,
az ozmózis segít,
érzem engem keresnek a gyökerek,
s kapillaritásomban surrog
az élet, a fiatalság
minden hűs áramlatával.
Napfonalat kever hajamba
a tétlenség madárszava,
a láthatár pasztellje mögül
zajos nappalok lebegnek elő,
bizalmasan mellkasomra,
homlokomra ülepednek.
Elmúlt és eljövendő
szerelmek emlékei,
felfelé célzó álmok
kísértik e hanyattfektetett
időtlenséget...
Az eszmék alatt
fű mocorog kimérten,
nem baj, ha rátelepedtem,
a kárpáti dinamizmus
arra sem retten.
Egy pontba sűrűsödik
minden megoldandó
gordiuszi csomó:
a város, Európa,
merész álmaim fókuszpontja
tovább viszi a Tejúton
a nevetés, a sírás,
jajok, sóhajok,
minden parányi villanás
lerakódó zaját.
***
1979
A virág
A virág, amikor szuperszonikusok
húztak el felette a vállát
v o n o g a t t a,
majd rengő csípőkkel továbbment.
Néha mosolygott is,
s ha semmi dolga nem akadt
Peppermint sprayt fújtatott magára.
Este kileste, mikor nem lesik
a sárga tulipánok, az álszűzliliomok,
s dugiban a csillagokat utánozta:
kifeszítette jól a szirmait - ááá ááá -,
a lábszára ha viszketett,
egyiket lehajlította, s megvakarta vele.
Másnap a Kaszásnak sziával köszönt,
s lehajtotta a fejét...
***
1988. május 1.
Székelyföldön nyílnak a rózsák
Székelyföldön nyílnak a rózsák,
Hírnökei egy új tavasznak,
Szívünkbe apró reményt lopnak,
S táplálnak hunyó lángolást.
Havas még fent a Hargita,
Üvöltenek a farkasok,
Gondolják ők az okosok,
Csak ránk eshet a lavina.
Mocorgunk egymásba bújva,
S várjuk lopva a hózajlást,
De tudd meg öreg Európa,
Székelyföldön nyílnak a piros rózsák.
***
Înfloresc trandafirii în Ţara Secuilor
Înfloresc trandafirii în Ţara Secuilor,
Ai unor noi şi calde veri vestitori,
Ne inoculează speranţe mărunte,
Alimentează flăcări aproape stinse.
Sus pe Harghita e încă zăpadă,
Lupii, numai lupii tot urlă,
Nu ştiu - proştii -, c-o avalanşă,
Ucide în calea-i orice fel de şansă.
Moţăim strânşi laolaltă,
Aşteptăm lava pe furiş,
Dar află bătrână Europă
De-a ţării secuilor trandafiri înfloriţi.
***
2000. január 20.
Egy pincsi, egy cinke és én, Karácsony előtt
Kedves barátaim!
Elmesélek nektek egy kis történetet, amely velem esett meg kevéssel 1999 karácsonya előtt.
Budapesten, az egyik úton mentem hazafelé, sapkám mélyen a szemembe húzva, állig begombolkozva, de így is éreztem a decemberi süvítő szél hidegét, az arcomba csapódó sok apró hópehely csípését.
A járdaszélen, egy lombját vesztett szomorúfűz alatt, kis fekete mozgolódó gubancra lettem figyelmes, és amikor közelebb értem, akkor már világosan ki tudtam venni, hogy egy kismadár – valószínűleg cinke – esett a hóra, és ott didereg, csipog reményvesztetten. Szárnyai remegtek, látszott, hogy mindjárt megfagy, önerőből nem tud többé felszállni. Kezembe vettem, lefújtam róla a havat és hirtelen, más ötletem nem lévén, betettem bő kabátzsebembe, hogy majd otthon felmelegítem, és ha megerősödött, szárnyára engedem. Nem tiltakozott, csak a forma kedvéért csipogott egy kicsit, majd láttam, hogy zsebemben összehúzódik, és úgy didereg tovább.
Folytattam utam a keskeny járdán hazafelé, amikor látom, hogy úgy húsz méterre egy testes fiatalasszony közeledik, mellette kis szőrmók kutyusával. Sietős lépteim, behúzott nyakam úgy néz ki nem tetszettek a kis piszlicsárénak, azt hihette, hogy ellenséges szándékkal közelítek úrnőjéhez és parancsolójához, és heves csaholással nekem rontott.
A helyzet komikus volt, hisz az erőviszonyok nyilvánvalóan nekem kedveztek, téli bakancsom egy rúgásával el tudtam volna intézni a kis szemtelent. De nem akartam őt bántani – emberek vagyunk! –, hisz csak természetes ösztöneinek engedelmeskedett, vélt vagy valós igazát – bálványozott gazdiját – védte. Azonban saját érdekeimet, vagyis nadrágszáram fizikai épségét, is meg kellett védenem, ezért az egyik kezemben lévő, összehajtogatott Magyar Nemzet c. újsággal intettem rendre, határozottan mondva: „Elhallgass, te kis nyavalyás, mit ártottam én neked!”. Úgy látszik értett a szóból, - bár kis fogaival azért még belekapott búcsúzóul a lapba -, mert az időközben távolodó gazdája után szaladt. Nem úgy a kerítések mögött lévő házőrző kutyák, amelyek a zajra vérszemet kaptak, és éktelen ugatásba kezdtek, de tőlük, mivel telken belül maradtak, nem kellett tartani. Én azonban, hogy a helyzet még cifrább legyen, megbotlottam egy kőben, és csak sok egyensúlyozó akrobata mutatvány révén tudtam elkerülni, hogy magam is ne négykézláb legyek épkézláb.
Pár lépést tettem meg, és már el is csendesedett a környék, mindenki ment a maga útjára… Azért még visszanéztem, nem szaladt-e mégis utánam a kis dög, de már csak a méltóságosan hulló gyönyörű hópelyheket láttam az időközben beállott szélcsendben; amelyek szorgalmasan takarták el a nyomokat a „csata” helyszínén. Úgy tűnt, mintha valaki ott fent – anyám, őrző angyalom, Isten? -, nevetne rajtam, és halkan csak annyit suttogna fülembe: „Péter, Péter, veled mindig baj van…”.
Sötétedni kezdett, az utcai lámpákat már bekapcsolták, de még nem égtek teljes fénnyel, most melegedett bennük a nemesgáz.
Megszaporáztam lépteim, és újult erővel vágtam neki a hóesésnek, egyik zsebemben egy megtépázott Magyar Nemzettel, másikban pedig egy vacogó, melegre vágyó kismadárral.
***
2009. február 25., szerda
Cigánykérdés Magyarországon
Muszáj írnom nekem is erről a kérdésről, mert a politikusok és "szakértők" által keltett zűrzavarban lehetetlen tisztán látni.
Nem fogok elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, illetve csak a szükséges mértékben, helyette gyakorlatias szempontból közelítek a kérdéshez.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ebben a problémában is, mint minden másban, elsősorban az
Fontos még a nyílt, őszinte beszéd is, mert az ún. politikai korrektség - amint azt a mindennapok bebizonyították - csak a probléma szőnyeg alá söprését segíti elő.
Ha egy társadalomban zavarok, konfliktusok keletkeznek, azokat csak az okok feltárásával lehet megoldani úgy, ahogy egy orvos kezeli a beteg embert, illetve annak betegségét. Ha a májjal van gond, akkor nem fog szívgyógyszert felírni, mert annak nem lenne semmi értelme, sőt, csak rontana a helyzeten.
A cigánysággal kapcsolatos bajokért - az OCÖ elnökének, Kolompár Orbánnak a saccolását használva - 90%-ban maga a cigányság a felelős, és 10%-ban a többségi társadalom. Miért állítom ezt? Az évszázadok folyamán rengeteg más nép költözött be a Kárpát-medencébe, de egyetlen néppel sem volt még annyi probléma, mint a cigánysággal.
Történészek előszeretettel említik a kunok példáját, akiknek integrálódása a korabeli (XIII.-XIV. századi) magyar társadalomba szintén nem történt zökkenőmentesen, de a példa nem jó, mert lényeges különbségek vannak. A kunok egy nagyállattartó, és szervezett törzsi kötelékben élő nép volt, tekintélyes vezetőkkel, hierarchiával (amelyet alárendeltek a Magyar Királyság hivatalos rendjének!), a feudális viszonyokhoz gyors tempóban alkalmazkodó mentalitással, munkamorállal. A kunokat letelepítő magyar királyok nem segélyeket adtak a kunoknak, hanem a kereszténységre áttérő magyarokhoz hasonlóan megkövetelték minden 7-10 falutól templom építését, a haza védelmében katonák kiállítását, később adó fizetését.
Máig csodálatra méltó a kunok redemptiója, önmegváltása. Miről van szó? Idézek a Wikipédiából:
Van egy olyan szubjektív idealista tézis, hogy minden a fejben, az elmében dől el. Egy népre transzponálva: mindent a nép mentalitása, azaz lelki világa határoz meg, úgy kapcsolatait a többi néppel, de főleg a saját sorsát is.
A kunokkal ellentétben a felületes szemlélő is látja, hogy a cigányság sem hierarchia, sem mentalitás terén nem éri el a kunok 700 évvel ezelőtti szintjét sem! Létezik ugyan a cigány vajda intézménye, de ez inkább kirakatméltóság, nincs mögötte olyan szellemi háttér, szabályrendszer és tekintély, amely az informális ismertségen és befolyáson túl igazi hatalmat adni neki. Az Országos Cigány Önkormányzat már nagyobb legitimitást tudhat magáénak, de sajnos nem a cigány közösség terméke, hanem a magyar jogszabályoké, és főleg a nemcigány állampolgárok által befizetett adókból van fenntartva. Kirakatszervezet tehát ez is, amely köré, mint húsosfazék köré gyűlnek a cigányság megélhetési politikusai.
Nézzük a másik tényezőt, a mentalitást. A "szakértő" szociológusok, történészek most nagyon fognak haragudni rám, de azt kell mondanom, hogy a cigányok mentalitása a kunoknál már a betelepülésükkör meglévő feudális szintet sem éri el: alapvetően még mindig a gyűjtögető népekre jellemző, a magántulajdon szentségét nem tisztelő, a letelepedett életformával járó feladatokat (mezőgazdasági munkák végzése, a telek, a ház folyamatos karbantartása, a letelepedéssel járó higiéniai követelmények betartása stb.) fel nem vállaló nép képét látjuk.
Természetesen, az utóbbi 200 évben voltak változások, de nem a mentalitás terén. Nézzük e 200 évből az utolsó huszat, azt, amely a rendszerváltás óta eltelt!
A hatalmat magához ügyeskedő politikai elit (úgy a "jobb", mint a "bal") semmit sem tudott kezdeni a cigánykérdéssel. A mögöttük lévő és - ami a legfontosabb! - az általuk pénzelt "szakértőkbe" körömfeketényi kreativitás sem szorult. Lényegében a nyugaton, főleg az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazott módszereket próbálták lemásolni nálunk is, nulla sikerrel. A magyar állam, az Európai Unió, és Soros György pénze is elpocsékolt pénz, mert nem megoldotta a problémákat, még csak közelebb sem hozta a megoldást, hanem még rosszabb helyzetet teremtett.
A cigányokra fordított milliárdok (a pontos összeget nem lehet ismerni, mert a magyar kormányok titkolóznak, de állítólag 10 év alatt 120 milliárd forint ment a feneketlen zsákba) alapvetően ugyanarra a sorsra jutottak, mint azok a közpénzek, amelyeket Tocsik Márta vett kezelésbe, anno. Ott, ahol szociális megközelítést kellett volna alkalmazni, kereskedelmi elvek érvényesültek (ugye meglepő, amit írok?): a hivatalnokok, a "szakértők", a jogvédők, az érdekképviselők megkapták a finanszírozóktól a milliárdokat, amelyekből lenyúlták a saját "közvetítői jutalékukat" (értsd: fizetés, szakértői díj, pályázati pénz stb.), majd a többit szétosztogatták (segélyek, felzárkóztató támogatások stb. formájában) a cigányok között, amely felélte azt, majd minden maradt a régiben.
Pedig azokból a milliárdokból sok mindent meg lehetett volna valósítani, persze, ezért dolgozni kellett volna, nem egyszerűen felmarkolni a "közvetítői jutalékot". Persze, persze, tudom, hogy sok szociális munkás és más alacsony beosztású ember is dolgozott ezekben az ún. felzárkóztató projektekben, de minek, ha nem látszik az eredmény? Nem is látszodhat, ha felülről volt elrontva az egész.
Most jutottunk el oda, hogy sürgősen tisztázni kell néhány alapfogalmat. Amint írásom elején említettem, a jó orvos is azt a szervet kezeli, amely beteg, vagy amelynél zavarok léptek fel. A cigánykérdés kezelése terén is le kell szögezni, hogy a célpont nem a többségi társadalom, hanem a cigányság kell, hogy legyen. Nem a többségi társadalmat kell bombázni olyan propagandával, hogy fejezze be a kirekesztést, ne diszkrimináljon stb., amikor minden épeszű ember látja, hogy a kirekesztés, a diszkrimináció oka nem elősorban az előítéletek, hanem a cigányság életmódja, viszonyulása a többségi társadalomhoz.
Ha sikerül megváltoztatni az utóbbit, nem máról holnapra, de fokozatosan és biztosan eltűnik a többségi társadalom előítéletessége is. Ez a helyes sorrend, nem lehet megfordítani!
Van egy másik varázszsó, amelyet az idézőjeles szakértők előszeretettel használnak: a szegregáció (magyarul elkülönülés).
Az elkülönülés önmagában nem lenne gond, hisz gondoljunk csak a zsidókra, akik - elsősorban saját identitásuk megőrzése miatt - mindig is külön közösségi életet éltek, de említhetném a Magyarországon élő kínai kolóniát is. Egyik etnikummal sincsenek azok a komoly gondok, amelyek a cigányokkal vannak.
A szegregációt a felzárkóztató programok bűvészei úgy próbálják megoldani, hogy cigány családokat kivesznek korábbi környezetükből, többnyire valamilyen cigánytelepről, és áttelepítik őket a "magyarok közé". Ez egy trükkös módszer. A projektek futtatói felmarkolják az őket megillető "közvetítői díjat", és a cigányok átnevelésének gondját rálőcsölik a hétköznapi magyar emberre, akinek sem tudása, sem türelme, sem hatalma nincs ehhez. Ahelyett, hogy a "felkarolt" (valójában rászedett) cigány család tagjainál mentalitásváltás következne be, újabb konfliktusgócok születnek, a cigány - nemcigány viszony romlik, a szemétkupacok, a lopások, az erőszak kikerülnek a putri jól behatárolható környezetéből az addig normális település(rész)re.
A megoldás természetesen az lenne, hogy a cigányokat ott helyben, hagyományos, megszokott környezetükben emeljék fel, tegyék "szalonképessé", megtanítva nekik az erkölcsi- és illemszabályokat, a saját lakókörnyezet rendben- és karbantartását, és ha megvan a megfelelő háttér, akkor a munkaerőpiacra is nagyobb sikerrel tudnának kijutni, de a szélesebb értelemben vett társadalmi életbe is jobban be tudnának kapcsolódni.
Hülye lenne a magyar társadalom, ha elzárkózna 800 ezer illemtudó, művelt, jól képzett, tiszta, mosolygós és pozitív gondolkodású cigány honfitárs elől.
Még egyszer hangsúlyozom: a sorrendet - először a cigányság mentalitásváltása, majd a többségi társadalom előítéleteinek leomlása - nem lehet felcserélni, a kapcsolódó munkát nem lehet megspórolni.
Nincs királyi út! A cigányság számára sincs! Küszködés, áldozatvállalás, munka van, másként nem lehet. Illetve lehet, de annak vagy polgárháború lesz a vége, vagy Magyarország lezüllése a többségi magyar és a cigány lakosság színvonala közötti átlag alá, és minden ami ezzel jár (az ország versenyképességének elvesztése, nem is Európa, hanem Kelet-Európa páriájává válás).
Én nem hiszem, hogy a segélyek-fekete munka-bűnözés ördögi köréből ne lehetne kitörni.
Az önerőre támaszkodás, az önmegváltás képességét kell kifejleszteni. Nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani az embereket halászni.
A feladat nem olyan bonyolult: a ház mellett (vidékről beszélek) hagyma, petrezselyem, sárgarépa, paradicsom stb. termesztése; családonként - no, nem négy kerék, hanem - egy disznó tartása, baromfiak tenyésztése.
Nem fogok elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, illetve csak a szükséges mértékben, helyette gyakorlatias szempontból közelítek a kérdéshez.
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ebben a problémában is, mint minden másban, elsősorban az
- erkölcs,
- az emberiesség,
- a józan paraszti ész, és a fejlettebb logikus gondolkodás, és
- a kiegyensúlyozottság (az arany középút)
Fontos még a nyílt, őszinte beszéd is, mert az ún. politikai korrektség - amint azt a mindennapok bebizonyították - csak a probléma szőnyeg alá söprését segíti elő.
Ha egy társadalomban zavarok, konfliktusok keletkeznek, azokat csak az okok feltárásával lehet megoldani úgy, ahogy egy orvos kezeli a beteg embert, illetve annak betegségét. Ha a májjal van gond, akkor nem fog szívgyógyszert felírni, mert annak nem lenne semmi értelme, sőt, csak rontana a helyzeten.
A cigánysággal kapcsolatos bajokért - az OCÖ elnökének, Kolompár Orbánnak a saccolását használva - 90%-ban maga a cigányság a felelős, és 10%-ban a többségi társadalom. Miért állítom ezt? Az évszázadok folyamán rengeteg más nép költözött be a Kárpát-medencébe, de egyetlen néppel sem volt még annyi probléma, mint a cigánysággal.
Történészek előszeretettel említik a kunok példáját, akiknek integrálódása a korabeli (XIII.-XIV. századi) magyar társadalomba szintén nem történt zökkenőmentesen, de a példa nem jó, mert lényeges különbségek vannak. A kunok egy nagyállattartó, és szervezett törzsi kötelékben élő nép volt, tekintélyes vezetőkkel, hierarchiával (amelyet alárendeltek a Magyar Királyság hivatalos rendjének!), a feudális viszonyokhoz gyors tempóban alkalmazkodó mentalitással, munkamorállal. A kunokat letelepítő magyar királyok nem segélyeket adtak a kunoknak, hanem a kereszténységre áttérő magyarokhoz hasonlóan megkövetelték minden 7-10 falutól templom építését, a haza védelmében katonák kiállítását, később adó fizetését.
Máig csodálatra méltó a kunok redemptiója, önmegváltása. Miről van szó? Idézek a Wikipédiából:
A törökök alóli felszabadulás után, 1702-ben I. Lipót 500 ezer rajnai aranyforintért zálogba adta a Német Lovagrendnek a Jászságot és a két Kunságot, vagyis a Hármaskerületet. Ez eltörölte a jászok és kunok örökös kiváltságait és egyszerűen jobbágysorba süllyesztette őket. A sérelem miatt a jászok és kunok a Rákóczi-szabadságharc lelkes támogatói voltak. Mivel a Német Lovagrend nem tudta érvényesíteni vásárolt jogait, 1731-ben (más források szerint 1730 illetve 1735) eladta jogát a Pesti Invalidus Rendháznak.Vajon a cigányok képesek lennének egy ilyen önmegváltásra? A kérdés költői volt.
A kerületben mozgalom alakult a jogok visszaszerzésére. Több éves gyűjtésből és kölcsönökből sikerült összeszedni a közben 575 900 forintra nőtt összeget, amely egyes források szerint az akkori Magyarország költségvetésével összemérhető nagyságú volt.
1745. május 6-án Mária Terézia aláírta redemptioról szóló diplomát, amely visszaállította a szabad jászok-kunok örökös kiváltságait.
Van egy olyan szubjektív idealista tézis, hogy minden a fejben, az elmében dől el. Egy népre transzponálva: mindent a nép mentalitása, azaz lelki világa határoz meg, úgy kapcsolatait a többi néppel, de főleg a saját sorsát is.
A kunokkal ellentétben a felületes szemlélő is látja, hogy a cigányság sem hierarchia, sem mentalitás terén nem éri el a kunok 700 évvel ezelőtti szintjét sem! Létezik ugyan a cigány vajda intézménye, de ez inkább kirakatméltóság, nincs mögötte olyan szellemi háttér, szabályrendszer és tekintély, amely az informális ismertségen és befolyáson túl igazi hatalmat adni neki. Az Országos Cigány Önkormányzat már nagyobb legitimitást tudhat magáénak, de sajnos nem a cigány közösség terméke, hanem a magyar jogszabályoké, és főleg a nemcigány állampolgárok által befizetett adókból van fenntartva. Kirakatszervezet tehát ez is, amely köré, mint húsosfazék köré gyűlnek a cigányság megélhetési politikusai.
Nézzük a másik tényezőt, a mentalitást. A "szakértő" szociológusok, történészek most nagyon fognak haragudni rám, de azt kell mondanom, hogy a cigányok mentalitása a kunoknál már a betelepülésükkör meglévő feudális szintet sem éri el: alapvetően még mindig a gyűjtögető népekre jellemző, a magántulajdon szentségét nem tisztelő, a letelepedett életformával járó feladatokat (mezőgazdasági munkák végzése, a telek, a ház folyamatos karbantartása, a letelepedéssel járó higiéniai követelmények betartása stb.) fel nem vállaló nép képét látjuk.
Természetesen, az utóbbi 200 évben voltak változások, de nem a mentalitás terén. Nézzük e 200 évből az utolsó huszat, azt, amely a rendszerváltás óta eltelt!
A hatalmat magához ügyeskedő politikai elit (úgy a "jobb", mint a "bal") semmit sem tudott kezdeni a cigánykérdéssel. A mögöttük lévő és - ami a legfontosabb! - az általuk pénzelt "szakértőkbe" körömfeketényi kreativitás sem szorult. Lényegében a nyugaton, főleg az Amerikai Egyesült Államokban alkalmazott módszereket próbálták lemásolni nálunk is, nulla sikerrel. A magyar állam, az Európai Unió, és Soros György pénze is elpocsékolt pénz, mert nem megoldotta a problémákat, még csak közelebb sem hozta a megoldást, hanem még rosszabb helyzetet teremtett.
A cigányokra fordított milliárdok (a pontos összeget nem lehet ismerni, mert a magyar kormányok titkolóznak, de állítólag 10 év alatt 120 milliárd forint ment a feneketlen zsákba) alapvetően ugyanarra a sorsra jutottak, mint azok a közpénzek, amelyeket Tocsik Márta vett kezelésbe, anno. Ott, ahol szociális megközelítést kellett volna alkalmazni, kereskedelmi elvek érvényesültek (ugye meglepő, amit írok?): a hivatalnokok, a "szakértők", a jogvédők, az érdekképviselők megkapták a finanszírozóktól a milliárdokat, amelyekből lenyúlták a saját "közvetítői jutalékukat" (értsd: fizetés, szakértői díj, pályázati pénz stb.), majd a többit szétosztogatták (segélyek, felzárkóztató támogatások stb. formájában) a cigányok között, amely felélte azt, majd minden maradt a régiben.
Pedig azokból a milliárdokból sok mindent meg lehetett volna valósítani, persze, ezért dolgozni kellett volna, nem egyszerűen felmarkolni a "közvetítői jutalékot". Persze, persze, tudom, hogy sok szociális munkás és más alacsony beosztású ember is dolgozott ezekben az ún. felzárkóztató projektekben, de minek, ha nem látszik az eredmény? Nem is látszodhat, ha felülről volt elrontva az egész.
Most jutottunk el oda, hogy sürgősen tisztázni kell néhány alapfogalmat. Amint írásom elején említettem, a jó orvos is azt a szervet kezeli, amely beteg, vagy amelynél zavarok léptek fel. A cigánykérdés kezelése terén is le kell szögezni, hogy a célpont nem a többségi társadalom, hanem a cigányság kell, hogy legyen. Nem a többségi társadalmat kell bombázni olyan propagandával, hogy fejezze be a kirekesztést, ne diszkrimináljon stb., amikor minden épeszű ember látja, hogy a kirekesztés, a diszkrimináció oka nem elősorban az előítéletek, hanem a cigányság életmódja, viszonyulása a többségi társadalomhoz.
Ha sikerül megváltoztatni az utóbbit, nem máról holnapra, de fokozatosan és biztosan eltűnik a többségi társadalom előítéletessége is. Ez a helyes sorrend, nem lehet megfordítani!
Van egy másik varázszsó, amelyet az idézőjeles szakértők előszeretettel használnak: a szegregáció (magyarul elkülönülés).
Az elkülönülés önmagában nem lenne gond, hisz gondoljunk csak a zsidókra, akik - elsősorban saját identitásuk megőrzése miatt - mindig is külön közösségi életet éltek, de említhetném a Magyarországon élő kínai kolóniát is. Egyik etnikummal sincsenek azok a komoly gondok, amelyek a cigányokkal vannak.
A szegregációt a felzárkóztató programok bűvészei úgy próbálják megoldani, hogy cigány családokat kivesznek korábbi környezetükből, többnyire valamilyen cigánytelepről, és áttelepítik őket a "magyarok közé". Ez egy trükkös módszer. A projektek futtatói felmarkolják az őket megillető "közvetítői díjat", és a cigányok átnevelésének gondját rálőcsölik a hétköznapi magyar emberre, akinek sem tudása, sem türelme, sem hatalma nincs ehhez. Ahelyett, hogy a "felkarolt" (valójában rászedett) cigány család tagjainál mentalitásváltás következne be, újabb konfliktusgócok születnek, a cigány - nemcigány viszony romlik, a szemétkupacok, a lopások, az erőszak kikerülnek a putri jól behatárolható környezetéből az addig normális település(rész)re.
A megoldás természetesen az lenne, hogy a cigányokat ott helyben, hagyományos, megszokott környezetükben emeljék fel, tegyék "szalonképessé", megtanítva nekik az erkölcsi- és illemszabályokat, a saját lakókörnyezet rendben- és karbantartását, és ha megvan a megfelelő háttér, akkor a munkaerőpiacra is nagyobb sikerrel tudnának kijutni, de a szélesebb értelemben vett társadalmi életbe is jobban be tudnának kapcsolódni.
Hülye lenne a magyar társadalom, ha elzárkózna 800 ezer illemtudó, művelt, jól képzett, tiszta, mosolygós és pozitív gondolkodású cigány honfitárs elől.
Még egyszer hangsúlyozom: a sorrendet - először a cigányság mentalitásváltása, majd a többségi társadalom előítéleteinek leomlása - nem lehet felcserélni, a kapcsolódó munkát nem lehet megspórolni.
Nincs királyi út! A cigányság számára sincs! Küszködés, áldozatvállalás, munka van, másként nem lehet. Illetve lehet, de annak vagy polgárháború lesz a vége, vagy Magyarország lezüllése a többségi magyar és a cigány lakosság színvonala közötti átlag alá, és minden ami ezzel jár (az ország versenyképességének elvesztése, nem is Európa, hanem Kelet-Európa páriájává válás).
Én nem hiszem, hogy a segélyek-fekete munka-bűnözés ördögi köréből ne lehetne kitörni.
Az önerőre támaszkodás, az önmegváltás képességét kell kifejleszteni. Nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani az embereket halászni.
A feladat nem olyan bonyolult: a ház mellett (vidékről beszélek) hagyma, petrezselyem, sárgarépa, paradicsom stb. termesztése; családonként - no, nem négy kerék, hanem - egy disznó tartása, baromfiak tenyésztése.
2004. július 12., hétfő
II. Lajos királyunk halála
Szerémi György jobbágy gyermekeként született 1490 körül. Gyulán tanult, majd több püspök mellett szolgált. Utána II. Lajos udvarában káplán lett. 1526 őszén Szapolyai Jánoshoz csatlakozott, tehát ismerhetett egyet s mást a királlyá választott vajda udvarában folyó pletykákról. Élete végén - ki tudja miért? - elhagyta Szapolyait, és öreg fejjel a Bécsi Egyetemen tanult. 1545-ben írt egy művet: Epistola de perditione regnii Hungarorum = Levél Magyarország romlásáról. Ezt Erdélyi László és Juhász László fordította magyarra. E mű is leírja II. Lajos halálát, de én most nem ezt idézem, hanem a mű függelékében közölt Tatai Miklós udvari káplán levelének egy részletét, amely szintén az összeesküvés-elméletet támasztja alá.
"És volt a háború [mohácsi csata] fővezére [magyar részről] elsősorban Szepesi György [Szapolyai János erdélyi vajda öccse], s vele Tomori Pál, aki bácsi [vagyis kalocsai] érsek volt, és már egyházi rendben volt. [A pápa szerzetesként nevezte ki kalocsai érsekké]. És sok más főembert földre terítettek ott [a mohácsi csatában] az ellenség fegyverei.
Lajos királyt [az 1526 aug. 29-i mohácsi vesztes csata után] az előbb mondott két báró maga közé vette, békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába. Az éjszaka nagyon sötét volt és esős; két nagy mérföldre volt az a hely, ahonnan jöttek. A plébános szobája meleg volt, s ott Lajos királyt kivetkőztették ércpáncéljából és sisakjából. Míg Lajos király fáradtan ült, hamar készítettek neki egy kis ennivalót, hogy már egyék.
Mondta Tomori Pál:
- Egyék hamar királyi felséged, mert a törökök gyorsan utánunk sietnek. - És Szepesi Györgyhöz szólt: - Nagyságod menjen szállására, én is hasonlóképpen az enyémre. Ne késlekedjünk, mindjárt lovagolnunk kell Buda felé.
- Én kész vagyok - mondta György, - menjen csak tisztelendő uraságod a szállására, én bizony a királyt megvárom. Tomori Pál elment szállására szolganépével, lámpásokkal.
Azután pedig György mondja Lajos királynak:
- Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot s a mi atyai jogunkat Lőrinc herceg összes birtokaira, aki lekötötte magát magtalanságra, s így a mi atyánk is viszont neki.
Lajos király mondja:
- Nem az én akaratom volt, hanem a mágnásoké és a főpapoké.
Megragadta [György] a királyt dühösen hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal. Czettritz és a királyi felség más kamarásai megijedtek, s Tomori Pál szállására futottak, s mondták nagy hangon:
- Gyorsan, gyorsan, nagyságos uram, mert megöli Lajos királyt Szepesi György.
Hogy ezt halotta a bácsi érsek, azonnal felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, és ő [Tomori Pál] amazt ölte meg. Hogy ezt meghallotta Szepesi György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont Pál érseket ölték meg. És az éjszaka nagyon sötét volt; házakat gyújtottak fel tűzzel a faluban, s a tűz lángja mellett több mint két óráig tartott a harc mindkét részről.
És oly nagy volt a zaj, hogy két mérföldre elhallatszott a levegőben kiáltozásuk. Úgy mondják, hogy a törökök császárának csatájában nem esett el annyi katona Mohács mezején, mint Lajos király halálának óráján. György csapata megmaradt, Tomori Páléból kevesen menekültek meg.
Az előbb mondott György hadnagya és népe tanácsot tartott, s a nevezett György meg Pál főembereket ugyanott a falu templomában egy márványsírba tették. És a királyt lepedőbe göngyölték mezítláb és fedetlen fejjel, a királynétól kapott aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre. Azután beburkolták vértől ázott saját ruháiba, s mint valami vértanút vitték éjfélkor vissza a tó partja alá, közel a Csele faluhoz. És kis gödröt ástak neki éjjel, lámpák fényénél, s őt ott hagyták.
És ott feküdt szegény Lajos király Keresztelő János fővételének papjától Szent Márton hitvalló napjáig. János vajda nem volt a háborúban, mert őt haragjukban kétszeresen száműzették a főurak és a főpapok Lajos királlyal, és az országlakosokkal; s a haragon kívül állott Szepesi György, János vajda testvére."
(Forrás: Mohács emlékezete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979, 80- 81. old.)
Egy kis megjegyzés:
Dráma, tragédia, krimi a XVI. században.
A tévékben bemutatott filmekből az ember már úgy ismeri az angol vagy francia uralkodók történetét, mint a saját családjáét. A magyar történelemről ezzel szemben csak keveset tudunk. A Magyar Filmszemlén bemutatot filmek legfeljebb csak szatirikusan élcelődnek történelmünkön. Vajon miért?
"És volt a háború [mohácsi csata] fővezére [magyar részről] elsősorban Szepesi György [Szapolyai János erdélyi vajda öccse], s vele Tomori Pál, aki bácsi [vagyis kalocsai] érsek volt, és már egyházi rendben volt. [A pápa szerzetesként nevezte ki kalocsai érsekké]. És sok más főembert földre terítettek ott [a mohácsi csatában] az ellenség fegyverei.
Lajos királyt [az 1526 aug. 29-i mohácsi vesztes csata után] az előbb mondott két báró maga közé vette, békésen vezették a Csele mocsáron át, s elvitték Szekcső faluba, a plébános házába. Az éjszaka nagyon sötét volt és esős; két nagy mérföldre volt az a hely, ahonnan jöttek. A plébános szobája meleg volt, s ott Lajos királyt kivetkőztették ércpáncéljából és sisakjából. Míg Lajos király fáradtan ült, hamar készítettek neki egy kis ennivalót, hogy már egyék.
Mondta Tomori Pál:
- Egyék hamar királyi felséged, mert a törökök gyorsan utánunk sietnek. - És Szepesi Györgyhöz szólt: - Nagyságod menjen szállására, én is hasonlóképpen az enyémre. Ne késlekedjünk, mindjárt lovagolnunk kell Buda felé.
- Én kész vagyok - mondta György, - menjen csak tisztelendő uraságod a szállására, én bizony a királyt megvárom. Tomori Pál elment szállására szolganépével, lámpásokkal.
Azután pedig György mondja Lajos királynak:
- Te táncos király! Te parázna király! Te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot s a mi atyai jogunkat Lőrinc herceg összes birtokaira, aki lekötötte magát magtalanságra, s így a mi atyánk is viszont neki.
Lajos király mondja:
- Nem az én akaratom volt, hanem a mágnásoké és a főpapoké.
Megragadta [György] a királyt dühösen hajánál, s mindjárt jobb oldalába három helyen beledöfött a háromélű cseh karddal. Czettritz és a királyi felség más kamarásai megijedtek, s Tomori Pál szállására futottak, s mondták nagy hangon:
- Gyorsan, gyorsan, nagyságos uram, mert megöli Lajos királyt Szepesi György.
Hogy ezt halotta a bácsi érsek, azonnal felkelt, s tombolva rohant csapatával Szepesi György ellen, és ő [Tomori Pál] amazt ölte meg. Hogy ezt meghallotta Szepesi György hadnagya, mivel a nagyobb rész György-párti volt, viszont Pál érseket ölték meg. És az éjszaka nagyon sötét volt; házakat gyújtottak fel tűzzel a faluban, s a tűz lángja mellett több mint két óráig tartott a harc mindkét részről.
És oly nagy volt a zaj, hogy két mérföldre elhallatszott a levegőben kiáltozásuk. Úgy mondják, hogy a törökök császárának csatájában nem esett el annyi katona Mohács mezején, mint Lajos király halálának óráján. György csapata megmaradt, Tomori Páléból kevesen menekültek meg.
Az előbb mondott György hadnagya és népe tanácsot tartott, s a nevezett György meg Pál főembereket ugyanott a falu templomában egy márványsírba tették. És a királyt lepedőbe göngyölték mezítláb és fedetlen fejjel, a királynétól kapott aranyos ingében, nyakában vékony aranyláncon függő kis kereszttel, s a házassági hűség aranygyűrűjével ujján; mindezt rajta hagyták jelül a megismerésre. Azután beburkolták vértől ázott saját ruháiba, s mint valami vértanút vitték éjfélkor vissza a tó partja alá, közel a Csele faluhoz. És kis gödröt ástak neki éjjel, lámpák fényénél, s őt ott hagyták.
És ott feküdt szegény Lajos király Keresztelő János fővételének papjától Szent Márton hitvalló napjáig. János vajda nem volt a háborúban, mert őt haragjukban kétszeresen száműzették a főurak és a főpapok Lajos királlyal, és az országlakosokkal; s a haragon kívül állott Szepesi György, János vajda testvére."
(Forrás: Mohács emlékezete, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979, 80- 81. old.)
Egy kis megjegyzés:
- Lajos király 1506-ban született.
- Már 1509-ben, apja életében magyar királlyá koronázták.
- 1515-ben jegyezték el Habsburg Máriával.
- 1516-ban nagykorúsították, és ekkor kerül trónra. Nevelőapja Brandenburgi György őrgróf, budai várnagy.
- Tizenhat-tizenhét éves lehetett, amikor az a vád érte, hogy fiatal kamarásai előtt meztelenül mutatkozik, azokkal hancúrozik. A lengyel király, német-római császár és még egy király, akire most nem emlékszem, és akik gyámjai voltak, ez ügyben Pozsonyban össze is ült, és keményen megfedték Lajost a paráznaságokért. A jegyzőkönyv, amely akkor készült, máig ismeretlen a nyilvánosság előtt. Az, hogy Lajos homoszexuális lett volna, mégsem lehet kijelenteni, mert serdülőkorban nem ritkák a homoerotikus játékok, másrészt a királyi udvarokban ez nem volt annyira ritka, és különösebb gondot nem okozott, az úri társaság fel tudta dolgozni. Mindenesetre, miután Máriával összeköltözött 1520 körül, Lajos az 1526-ig eltelt ideig sem nemzett gyermeket. Ezért egyesek a királynét okolták, állítólag olyan sokat tornászott, hogy a terhesség kihordására nem volt alkalmas.
Dráma, tragédia, krimi a XVI. században.
A tévékben bemutatott filmekből az ember már úgy ismeri az angol vagy francia uralkodók történetét, mint a saját családjáét. A magyar történelemről ezzel szemben csak keveset tudunk. A Magyar Filmszemlén bemutatot filmek legfeljebb csak szatirikusan élcelődnek történelmünkön. Vajon miért?
2003. április 1., kedd
Levél Románia budapesti nagykövetének
Románia Nagykövetsége
Budapest
1146. Thököly út 72.
Petru Cordoş nagykövet úrnak
Tisztelt Nagykövet Úr!
Mind örültünk, mi magyarok, és remélem a románok is, amikor 1996-ban aláírták Magyarország és Románia között az Alapszerződést. Örömmel nyugtáztuk a magas szintű kapcsolatok kedvező alakulását, és úgy gondoltuk, hogy a közeledés lejjebb, az „egyszerű” emberek közötti hétköznapi kapcsolatok, valamint a magyar nemzetiségű román állampolgárok és a román államapparátus szintjére is továbbítódik. Ugyan vannak halovány, bátortalan jelei a változásnak, de ezek még messze állnak a normális követelményektől.
A budapesti román nagykövetség konkrét példájára térve, szeretném felhívni a figyelmét néhány negatív jelenségre, amelyeket rég ki kellett volna küszöbölniük azoknak, akik a román állami költségvetésből kapják a fizetésüket.
Amint Ön is tudja, a nagykövetségük Konzulátusa végzi a Magyarországra települt román állampolgárok lejárt útlevelének cseréjét a nem elhanyagolható 20 700 ft-os (828 000 ROL!) díjért. Mi sem egyszerűbb ennél, gondolná egy beavatatlan ember. De miért legyen egyszerű az, ami bonyolult is lehet.
Az állampolgár elmegy a konzulátusra, kitölti az űrlapokat, kifizeti az illetéket, és kap egy cédulát (amelyet mintha egy használt bútort árusító kereskedő állított volna ki), mely szerint három hónap múlva lehet érdeklődni az új útlevélért. Kérdés: Miért nem lehet elküldeni az útlevelet postai úton (úgy, ahogy az illetékes hatóságok teszik a magyar útlevelekkel), ajánlott levélben? Ez csak 50 forintba kerülne...
Legutóbb, amikor a budapesti román konzulátuson voltam, kifejtettem azt a véleményem, hogy jó lenne, ha az új útleveleket postán küldenék el az állampolgároknak, amelyre egy szőke, magas, szemüveges a konzulátuson dolgozó hivatalnoknő (a nevét nem tudom, mert – ismét egy jellegzetessége az Önök konzulátusán létező munkastílusnak – nem viselt kitűzőt) arrogánsan és megvetően azt kérdezte, hogy nem óhajtok-e esetleg egy kávét is. Kérdés: A dolgok humoros oldalát nézve: ha a konzulátusnak volt pénze biztonsági kamerát felszerelni a helyiségbe, nincs pénze (bár szerintem ez nem pénz kérdése, hisz ilyen berendezéseket a forgalmazó cégektől bérelni is lehet) kávé- és üdítőital automata telepítésére? (Az, hogy a hely elég szűk, egy másik történet.)
Az útlevéllel kapcsolatban korábban is lehet érdeklődni, de figyelem: csak román nyelven! Azoknak, akik nem beszélnek, vagy kevésbé beszélnek román nyelven, nagyon gyorsan lecsapják a telefonkagylót. Kérdés: vajon nincsenek Romániában olyan hivatalnokok, akik a román nyelv mellett beszélnek magyarul is? Vajon Románia többi nagykövetségén, például a washingtonin, lehet alkalmazni ügyfélkapcsolati munkára olyan hivatalnokokat, akik nem beszélik a fogadó ország nyelvét? (Azt a feltételt, hogy a hivatalnok valamelyest rokonszenvezzen a magyarokkal, már meg sem merem említeni.)
Alulírott véleménye: itt az ideje felhagyni ama román álláspont végtelen ismétlésével, hogy minden állampolgár köteles beszélni az állam nyelvét. Tapasztalt fordítóként és tolmácsként mondom: az egyszerű emberek csak az anyanyelvüket tudják jól megtanulni, és erre kötelesek. Az anyanyelvtől eltérő nyelv megtanulásának erőltetése az emberi lélekben zavarokat okoz, gátolja az egészséges személyiség fejlődését. Tehát az állam kötelessége, hogy mindenütt, ahol kapcsolatba kerül a hivatalos nyelvtől eltérő nyelvet beszélő állampolgáraival, olyan hivatalnokokat alkalmazzon, akik beszélik a kisebbség nyelvét, vagy alternatív megoldásként tolmácsokat, fordítókat kell alkalmazni. Ezt addig, amíg - és kérem, kezelje az alábbiakat szakértői véleményként (alulírott ugyanis számítástechnikai szakértő is) - a következő 20-30 évben el tudjuk kezdeni automatikus szimultán tolmácsgépek sorozatgyártását. Addig is, abszurd követelmény több ezer, több százezer embertől azt kérni, hogy alkalmazkodjanak 5-10-100 hivatalnok igényeihez.
Egy másik probléma: a Nagykövetség közelében van Románia Kulturális Központja, amely 8 és 12 óra között tart nyitva. Kérdés: vajon a munkahellyel rendelkező emberek közül ki az, aki el tud menni a Kulturális Központba, a könyvtárba ebben az időszakban? Vagy nincs is olyan érdek, hogy gyakran látogassák ezeket?
A fent említett kérdések többsége a munkastílussal kapcsolatos. Egy kis jóakarattal könnyen meg lehet oldani őket. Kérem, bocsássa meg a merészségem, de azt kell mondanom, hogy nem elég, hogy Románia akarja az integrációt az európai rendszerekbe és szervezetekbe. Határozott, konkrét lépéseket kell tenni ebbe az irányba, és javítani kell az államigazgatás és az állampolgárok (és nem csak a magyar nemzetiségűek) közötti kapcsolatokat.
Köszönöm a türelmét, és azt hogy elolvasta ezt a levelet.
Tisztelettel és nagyrabecsüléssel:
Tófalvi Péter.
2003. április 1.
2002. december 23., hétfő
Gazdálkodj okosan! 1.
Hogyan spórolhatunk a telefonbeszélgetések díjain?
Telefonálni ma már nemcsak vezetékes telefonon és mobiltelefonon, hanem interneten keresztül is lehet. Ennek angol neve: Voice over Internet Protocol (VoIP), vagy a Vodafone szóhasználata szerint: "Hang a Hálón".
Több olyan, úgynevezett kommunikációs szoftver van, amely lehetővé teszi a telefonálást az interneten keresztül. Sőt, egyesek még a videotelefonálást is támogatják (a beszélgetők, ha van videokamera csatlakoztatva a számítógépükhöz, láthatják is egymást), illetve írásban is tudnak csevegni (chat). A szolgáltatás igénybevételéhez szükség van:
- hardverre: számítógép, hangkártya, hangszóró, mikrofon, internet kapcsolat; és
- szoftverre: ICQ, Yahoo!Messenger, NetMeeting (Windows XP alaptartozéke), Skype stb.
A letöltés után regisztrálni kell (érdemes), ezután minden olyan személlyel, aki a saját számítógépére telepítette a szoftvert, illetve rendelkezik internet kapcsolattal, ingyen tudunk beszélgetni (feltéve, hogy van csatlakoztatva a számítógépekhez hangkártya, illetve hangszóró és mikrofon).
A SkypeOut az ingyenesen használható Skype™ program kiegészítő szolgáltatása.
Segítségével gyakorlatilag a világ bármely pontján lévő vezetékes, vagy mobil telefont felhívhatunk. Tehát, ebben az esetben csak nekünk kell rendelkeznünk PC-vel és Skype programmal, a hívott félnek nem. Az alábbi táblázatban a SkypeOut díjszabásokat hasonlítom össze egyéb szolgáltatók díjszabásaival. A legelőnyösebb árat piros színnel emeltem ki.
Bruttó árak, 1 perc/forint (HUF)
| Ország | Vezetékes | Mobil | ||||
SkypeOut | MATÁV Sokatmondó díjcsomag | SkypeOut | Vodafone VitaMax Joker+ | VoIP (+0) | ||
| Magyarország | 4,37 (VoipStunt: 2,5) | 5-10 Havidíj: 3400 Kapcs. díj: 2 Ft. Távolsági: 12-25 T-Mobile: 40-70 Vodafone: 42,50-76,25 Pannon: 42,50-75 | 45,50 (VoipStunt: 45) | 20-36 | ||
| Románia | 26 Bukarest: 20,5 (VoipStunt: 12,5) | 67,50 | 105 | 60,66 (VoipStunt: 55) | 96 | 66 Vitamax Határon Túl: 39 Ft./perc a romániai vezetékes és Vodafone-os telefonok hívása. A csomag havidíja 1200 Ft. Magyarországra látogató, PC-vel nem rendelkező erdélyieknek szerintem ez a legjobb megoldás. |
| Szlovákia | 15,50 | 56,25 | 54,70 | |||
| Németország | 4,80 | 48,75 | 71 | 144 | ||
| Nagy-Britannia | 56,25 | 120 | 55-58 | |||
| Ausztria | 48,75 | 105 | 62-74 | 96 | ||
| Ausztrália | 67,50 | 135 | 46,50 | 144 | ||
| USA | 56,25 | 4,80 | 30 | |||
| Kanada | ||||||
| Szerbia | 22,80 | 67,50 | 120 | 51,25 | 96 | 66 |
| Ukrajna | 26,70 | 37 | ||||
| Kína | 5,40 | 135 | 6,20 | 198 | 30 | |
2005. február 4.-től a Skype-hoz hasonló magyar rendszer is megjelent a piacon. Erről részletes cikket közölt az Index nevű hírportál. A szolgáltatást a NeoPhone nyújtja. Itt lehet regisztrálni. A NeoPhone szolgáltatása a jelek szerint a Skype-hoz hasonlóan fog működni, de működéséről még nincs tapasztalatom, ezért a részletekre később még visszatérek.
Friss hírek
A VoipStunt még olcsóbb telefonálási lehetőséget biztosít, de nem mindig tud kapcsolatot teremteni a hívott féllel. A VoipStunt-tal 1 percig ingyen beszélhetünk (heti max. 300 percet) egyes országok vezetékes telefonjaival. Magyarország és Románia nincs közöttük, de ott van több olyan nyugati ország, ahol külföldi magyarok élnek. Kapcsolási díj nincs. A teljes árlista itt tekinthető meg.A VoipStunt és a VoipBuster külseje teljesen egyforma, elképzelhető, hogy ugyanaz a cég van mögöttük.
***
Külön téma a biztonság. A VoIP telefonhálózatok jelenleg közepes biztonságúak, de ha valaki ezt tovább szeretné fejleszteni, akkor érdemes ellátogatni Phil Zimmerman, a PGP atyja, honlapjára. A varázsszó: zFone. (Interjú magyarul a fejlesztővel itt.) A Skype-on folytatott beszélgetések hatósági rendelkezésre lehallgathatók.Források
- A Wikipédia magyar szócikke
- http://www.skype.com/products/skypeout/rates/all_rates.html?currency=HUF - listing-A
- http://www.matav.hu/magyar/lakossagi/termekek/kapcsolodo_anyagok/dijcsomagok/osszehasonlito_dijtablazat.pdf
- https://www.epont.matav.hu/dijszamitas/dijszamitas.vm
- http://www.vodafone.hu/szolgaltatasok/alapszolgaltatasok/nemz_hivasok.html
- http://www.microsoft.com/windows/netmeeting/
- http://www.netmeetingserver.net/download
- http://messenger.yahoo.com/
- http://www.icq.com/
- http://www.voipbuster.com/en/rates.html
- http://www.voipstunt.com
2002. július 30., kedd
Levél az Erdélyi Magyarság c. lapnak
1997. május 12.
Tisztelt Szerkesztőség!
Ezúton szeretném közölni, hogy az Erdélyi Magyarság című lapra szóló megrendelésemet a továbbiakban nem kívánom meghosszabbítani.
Ennek oka az, hogy az Önök lapja 1996/27. (július-augusztus-szeptemberi) számában nyílt levelet közölt számomra Weil Ottó tollából, Németországból. Én a nyílt levélre annak rendje és módja szerint faxon válaszoltam (lásd mellékelve), - a faxot Atzél Ferenc fogadta -, és elvártam volna, hogy az "nyílt válasz"-ként lapjuk következő számában megjelenjen. Ez nem történt meg, ami szerintem az újságírás íratlan szabályainak a megsértése.
Emiatt nem kívánok tovább az önök előfizetői között lenni.
Azt hiszem számomra, de a nemzet számára is jobb, ha végzem a dolgom, ahogy eddig is tettem és nem próbálok hiányos műveltségű embereket a műszaki fejlődés fontosságáról győzködni.
Tisztelettel:
Tófalvi Péter.
Budapest, 1997. május 12.
_________________________________________
Tisztelt Weil Ottó úr!
Faxon jutott el hozzám az Ön nyílt levelének másolata. Nem írom azt, hogy engem is megdöbbentett, manapság semmi sem döbbenti meg az embert.
Igazából nem érzek kedvet vitatkozni Önnel, mert a stílusa után ítélve, sajnos nem vagyunk egy színvonalon. Az indulatos hangnemre gondolok, amelyet soha nem helyeseltem, és nem tartok célravezetőnek, mert többet árthat a jó ügynek, mint amennyit használ.
Ami a kissebségi sors kenyerét illeti, íme a tények: 1990 nyara óta élek Magyarországon. Korondon születtem 1961-ben, szüleim ma is ott élnek. Nem dicsekszem azzal, hogy a Ceauşescu rezsim idején kihallgatott a Securitate, ez másokkal is megtörtént.
Ami az Ön személyeskedő tanácsát illeti, hogy telepedjek át Erdélybe és ott próbáljak vállalkozói tevékenységet folytatni, legyen nyugodt, hogy mihelyst lesz annyi tőkém, ezt meg is fogom tenni, sajnos egyelőre nem vagyok "pénzes" magyar én sem.
De a lényegre térve: én a pátosznak, a nagy felbuzdulásoknak nem vagyok a híve. A "nyers, rideg, anyagias" tényeket pedig butaság lenne nem tudomásul venni. Attól még léteznek.
Ami a csíkszeredai székely bácsikat illeti, nem becsülném le őket, hogy őket nem érdekli az Internet. Ha ők maguk nem is válhatnak elektronikus levelezőkké, a fiatalok annál inkább. A székely ember, jól tudom, mivel magam is az vagyok, soha nem zárkózott el a technikai újdonságok elől. Annál is inkább, mivel csak pátosszal, nagy felindulásokkal, a gazdasági kényszerek figyelembevétele nélkül nem lehet - hogy Bolyai János szavaival éljek -, "a semmiből egy új világot teremteni". A lényeg (szerintem): alakuljon ki a középosztály és legyen egy jól felkészült, a világban jól tájékozódó, jól mozgó ("internetező") nemzeti elit is.
Én részemről most is a hagyományos erdélyi gondolkodásmódot tartom helyesnek. Az erdélyi fejedelmek amellett, hogy a hintapolitika nagy művészei voltak általában kereskedtek, üzleteltek is. (Bethlen, Apafi, Rákóczi sűrűn interneteztek, a technika akkori szintjének megfelelően Európával.) Aki nem ezt tette, az nem sokra vitte. Ezt megérteni, elismerem, nem könnyű, kell hozzá némi intelligencia. Nekünk pedig, ismerősi körömben már többször ismételtem, most zsenikre lenne szükségünk.
Tisztelettel:
Tófalvi Péter.
Budapest, 1996. szeptember 6.
Tisztelt Szerkesztőség!
Ezúton szeretném közölni, hogy az Erdélyi Magyarság című lapra szóló megrendelésemet a továbbiakban nem kívánom meghosszabbítani.
Ennek oka az, hogy az Önök lapja 1996/27. (július-augusztus-szeptemberi) számában nyílt levelet közölt számomra Weil Ottó tollából, Németországból. Én a nyílt levélre annak rendje és módja szerint faxon válaszoltam (lásd mellékelve), - a faxot Atzél Ferenc fogadta -, és elvártam volna, hogy az "nyílt válasz"-ként lapjuk következő számában megjelenjen. Ez nem történt meg, ami szerintem az újságírás íratlan szabályainak a megsértése.
Emiatt nem kívánok tovább az önök előfizetői között lenni.
Azt hiszem számomra, de a nemzet számára is jobb, ha végzem a dolgom, ahogy eddig is tettem és nem próbálok hiányos műveltségű embereket a műszaki fejlődés fontosságáról győzködni.
Tisztelettel:
Tófalvi Péter.
Budapest, 1997. május 12.
_________________________________________
Tisztelt Weil Ottó úr!
Faxon jutott el hozzám az Ön nyílt levelének másolata. Nem írom azt, hogy engem is megdöbbentett, manapság semmi sem döbbenti meg az embert.
Igazából nem érzek kedvet vitatkozni Önnel, mert a stílusa után ítélve, sajnos nem vagyunk egy színvonalon. Az indulatos hangnemre gondolok, amelyet soha nem helyeseltem, és nem tartok célravezetőnek, mert többet árthat a jó ügynek, mint amennyit használ.
Ami a kissebségi sors kenyerét illeti, íme a tények: 1990 nyara óta élek Magyarországon. Korondon születtem 1961-ben, szüleim ma is ott élnek. Nem dicsekszem azzal, hogy a Ceauşescu rezsim idején kihallgatott a Securitate, ez másokkal is megtörtént.
Ami az Ön személyeskedő tanácsát illeti, hogy telepedjek át Erdélybe és ott próbáljak vállalkozói tevékenységet folytatni, legyen nyugodt, hogy mihelyst lesz annyi tőkém, ezt meg is fogom tenni, sajnos egyelőre nem vagyok "pénzes" magyar én sem.
De a lényegre térve: én a pátosznak, a nagy felbuzdulásoknak nem vagyok a híve. A "nyers, rideg, anyagias" tényeket pedig butaság lenne nem tudomásul venni. Attól még léteznek.
Ami a csíkszeredai székely bácsikat illeti, nem becsülném le őket, hogy őket nem érdekli az Internet. Ha ők maguk nem is válhatnak elektronikus levelezőkké, a fiatalok annál inkább. A székely ember, jól tudom, mivel magam is az vagyok, soha nem zárkózott el a technikai újdonságok elől. Annál is inkább, mivel csak pátosszal, nagy felindulásokkal, a gazdasági kényszerek figyelembevétele nélkül nem lehet - hogy Bolyai János szavaival éljek -, "a semmiből egy új világot teremteni". A lényeg (szerintem): alakuljon ki a középosztály és legyen egy jól felkészült, a világban jól tájékozódó, jól mozgó ("internetező") nemzeti elit is.
Én részemről most is a hagyományos erdélyi gondolkodásmódot tartom helyesnek. Az erdélyi fejedelmek amellett, hogy a hintapolitika nagy művészei voltak általában kereskedtek, üzleteltek is. (Bethlen, Apafi, Rákóczi sűrűn interneteztek, a technika akkori szintjének megfelelően Európával.) Aki nem ezt tette, az nem sokra vitte. Ezt megérteni, elismerem, nem könnyű, kell hozzá némi intelligencia. Nekünk pedig, ismerősi körömben már többször ismételtem, most zsenikre lenne szükségünk.
Tisztelettel:
Tófalvi Péter.
Budapest, 1996. szeptember 6.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)