Ha ET nem akar idejönni, menjünk mi hozzá!

A vak is látja, hogy az űrkutatás az Apollo-program után megtorpant, nincs látványos fejlődés. A tapasztalatszerzés, a lassú fejlődés korát éljük, készülődünk a visszatérésre a Holdra és a Mars meghódítására. Egy valami azonban lassan tudatosul bennünk: a világűrt nem az embernek találták fel. Más szóval, az ember biológiai fejlődése nem a világűr körülményeinek megfelelő alkalmazkodás jegyében történt.

Itt tartunk

A csillagközi utazások - legalábbis belátható időn belül - nem olyan egyszerűek, ahogy több sci-fi író megálmodta. De még a bolygóközi repülés sem díszmenet! Ebből három nagyon fontos dolog következik:

1. nagyon meg kell becsülni ezt a sokszor sárgolyónak (vallásosok által Siralom völgyének) gúnyolt Föld nevű bolygónkat;
2. fejleszteni kell a robotokat, de ez nem fog menni mesterséges intelligencia nélkül;
3. el kell gondolkodni azon, hogy mely lények lehetnek ideálisak a csillagközi utazgatásokhoz.

Mivel az első két pont agyon van tárgyalva, én most a harmadiknak fogok nekiugrani.

Az emberes űrutazásoknál nagyon sok probléma felmerül. Ezekből a két legfontosabb a gravitáció hiánya és az erős sugárzás. Lássuk a gravitáció hiányának problémáját!

Itt két lehetőség adódik:

I.) Az emberi test átalakítása úgy, hogy jobban bírja a gravitáció hiányát. 

Többször elgondolkodtam azon, hogy milyen élőlények lennének ideálisak egy csillagközi utazáshoz. Arra a következtetésre jutottam, hogy főleg a olyan gerinctelenek, mint a polip, a medúza vagy a tintahal teste viselné el legjobban a gravitáció hiányát. Persze az űrhajóban ekkor nem levegő lenne, hanem víz, a vele járó minden előnnyel (sugárzásvédelem, a magas nehézségi gyorsulások jobb elviselése - de ezek a tengeri élőlények amúgy is jól bírják a nagy nyomást, amely hatásában egyenértékű a nagy gyorsulással).

Elképzelhető, hogy a sci-fi szerzők teljes tévúton járnak. A földre leszálló, majd sétafikáló és nekünk integető, esetleg velünk kezet fogó idegenek valószínűtlenek (de bármilyen ET létezése sem biztos!), és ha mégis idejön egy földönkívüli értelmes lényeket tartalmazó űrhajó, akkor első dolga lesz lemerülni az óceánba, és onnan kezdeni el a Föld felderítését. Ha ne adj Isten, nem sikerül a lemerülés, és a szárazföldbe csapódik, akkor az első emberek - nyilván katonai egységek - amelyek a helyszínre sietnek, a következőt fogják látni: a sérült űrhajóból undorító, bűzös trutymó folyik (amelyet gyorsan fel kell takarítani, a fertőzés veszély miatt), és esetleg csápokat fogunk látni, amelyek össze-vissza kalimpálnak. 

Az emberi test átalakítása nyilván génmanipulációval történne, bár ez a lehetőség erkölcsi és más aggályok miatt nem nagyon jöhet szóba. Robotos misszióknál azonban szóba jöhetnek polipszerű androidok. (Megjegyzem, hogy a polipok már eleve intelligens állatok.)

II.) A gravitációs mező imitálása mesterséges eszközökkel. 

Erre klasszikus példa az űrhajó forgása (általában percenként hatszor) saját tengelye körül. Hangsúlyozni kell, hogy ekkor nem hozunk létre gravitációs mezőt, hanem centrifugális erő keletkezik, amely az űrhajóban lévő élőlényeket és tárgyakat az űrhajó külső falának nyomja. A legideálisabb az lenne, ha az űrhajó három, egymást fedő, egymástól mágneses térrel elválasztott rétegből tevődne össze: 

• a külső burok véd a sugárzások és mikrometeorit becsapódások ellen. Fix, nem forog, ez előnyös a megfigyelések és navigáció szempontjából;
• a középső rétegben található az űrhajó biotópja (emberek, állatok, növények). Ez az, amely forog, és az egyenlítő mentén biztosítja a földihez hasonló mesterséges gravitációt. A pólusoknál persze nem.
• a belső magban lenne az űrhajó erőműve, a létfenntartó rendszerek energiaforrásai stb.